Orbán Jolán
A filozófia és az irodalom határán – Montaigne és Derrida
Esszé a névről – ezt a címet javasolta Jacques Derrida a Szenvedések,
a Kivéve a név és a Khóra közös kiadásának lehetséges címeként. Derrida
e kifejezéssel többszörösen is megidézi Montaigne-t, egyrészt mint a francia
esszé megteremtőjét, másrészt mint A nevekről, harmadrészt pedig mint A
barátságról című szöveg szerzőjét, lévén, hogy mindhárom esszé a barátság
jegyében íródik, legyen az a „Derrida: A Critical Reader” „kritikai olvasataira”
adott válasz (Szenvedések), vagy a „Derrida and Negative Theology” tanulmányaihoz
írt utószó formájában (Kivéve a név), vagy a Jean-Pierre Vernant iránti
tiszteletadás jeleként (Khôra). Ennek ellenére az Esszé a névről
címen tematikusan és műfajilag összekapcsolódó három szövegben, „fejezetben
vagy ütemben” vagy „fikcióban” (Derrida 1995: 4), Derrida nem nevezi néven
Montaigne-t. A korábbi és későbbi írásaiban azonban gyakran idézi az Esszék
egyes passzusait. Kettőt emelnék ki ezek közül. Az egyik az irodalmárok
által oly kedvelt „A struktúra, a jel és a játék a humán tudományok diskurzusában”
(1967) című szöveg, a másik a filozófusok és a filozófusnők vagy elméletírónők
által oly sokat kommentált Politiques de l’amitié (1994) (A barátság politikái)
– kötet „Celui qui m’accompagne” (Aki elkísér) – című fejezete. Minkét
esetben egyértelmű a Montaigne-esszék és a Derrida-szövegek közötti tematikus
kapcsolat, amiként az is, hogy nem csak tematikai, hanem diszkurzív stratégiai
és műfaji, azaz politikai és poétikai tétje van a Montaigne-re hivatkozásnak.
Ez alkalommal Az esszé mint írástapasztalat címszó alatt az első szöveget
elemzem.
Az esszé mint írástapasztalat
„A struktúra, a jel és a játék a humántudományok diskurzusában” című
szövegben Montaigne mottóként jelenik meg. Derrida A tapasztalatról című
esszé következő sorait idézi: „Többet foglalkoznak az értelmezések
értelmezésével, mint a dolgok értelmezésével” (Montaigne 2003: 350).
E Montaigne-idézet és e Derrida-szöveg kitüntetett pozícióba
kerül a hatvanas évek filozófiai és elméleti diskurzusában. Derrida szövege
1966-ban íródik, a francia filozófiai újhullám előretörésének jeleként,
mely az Atlanti óceán innenső és túlsó partján is hullámokat ver, lévén,
hogy a Johns Hopkins Egyetemen hangzik el, a francia és az amerikai filozófiai
és irodalmi gondolkodás képviselői előtt. A hullámverés részben a szövegben
megfogalmazódó metafizika-kritikának, nyelv-kritikának, strukturalizmus-kritikának
köszönhető, másrészt pedig a szöveg írásmódjának. A filozófiában meghonosodott
mester-diskurzus semlegességével, atonalitásával, az ellentmondásmentesség
elvére, a logikai argumentációra, a koherencia elvre épülő filozófiai beszédmóddal,
a strukturalisták által elvárt tudományos módszer és meta-nyelv-igénnyel
szemben, Derrida egy olyan írásmódot vezet be a filozófiába, amely a különböző
diszciplínák – filozófia, irodalom, pszichoanalízis, antropológia, kultúrakritika,
politika –, a diszkurzív és nem-diszkurzív területek – a festészet, az
építészet, a zene – között helyezkedik el, és egyazon szövegen belül is
lehetővé teszi a hangnem-váltakoztatásokat – a Hölderlin értelmében vett
„Wechsel der Töne” –, a médium-váltásokat, a különböző műfajok keverését.
Ez az írásmód műfajilag az esszéhez áll a legközelebb, ám Derrida mégsem
egy már meglévő, bár nehezen besorolható műfaji hagyományt követ vagy újít
meg, hanem egy új írásmóddal kísérletezik, amelyet dekonstrukciónak, dekonstruktív
írásnak vagy egyszerűen csak írásnak (écriture) nevez. A diskurzus-alapítás
lázában Derrida és a kortársai is visszatérnek Montaigne esszéihez, akár
azok a francia filozófusok, akik új kifejezésformákat, módszereket, eljárásokat
kerestek, mint Pascal a Gondolatok, Descartes Az értekezések, Rousseau
a Vallomások szerzője, vagy akik „vigyázó szemeiket” a francia filozófiára
és irodalomra vetették, mint Emerson az amerikai esszé megteremtője, vagy
Nietzsche az Ecce homo írója, aki tudtunkra adja, hogy imádja Pascalt,
megőrül Emersonért, és titkon azt reméli: „... ki tudja talán szilaj szellemem
és testem rokon Montaigne-éval” (Nietzsche, Ecce homo, 40).
Így aligha meglepő, hogy a Derrida által is idézett Montaigne-mondat
visszhangra talált a hatvanas évek francia filozófiai diskurzusában. Foucault
A szavak és a dolgok (1966) című könyvében ugyanezt a szöveghelyet idézi,
sőt ennek nemcsak egy részét, hanem a teljes mondatot: „Többet foglalkoznak
az értelmezések értelmezésével, mint a dolgok értelmezésével, és több könyv
szól könyvekről, mint más tárgyról: egyebet sem teszünk, mint egymást magyarázzuk”
(Montaigne 2003: 350).
Foucault a következőképpen kommentálja ezt a szövegrészt: „Ez
nem egy saját romjai alá temetkező kultúra kudarcának megállapítása, hanem
a 16. század nyelve önmagához való viszonyának meghatározása. E viszony
egyrészt lehetővé teszi az állandóan fejlődő önmagát ismétlő, egymás után
következő formákat egymásra helyező nyelv végtelen fodrozódását. A nyugati
kultúra történetében talán először tárul fel egy nyelv teljességgel nyitott
dimenziója, amely nyelv képtelen lezárulni, mert sohasem rögzül egy végérvényes
beszédben, mindig csak egy eljövendő diskurzusban mondja ki az igazságát,
és egészében arra van szentelve, amit majd mondania kell; ám e diskurzus
nem rendelkezik azzal a hatalommal, hogy abbamaradjon, és amit mond, ígéretként
zárja magába, egy másik diskurzusra hagyományozva” (Foucault 2000: 60).
Foucault nagyon pontosan jelöli ki Montaigne kérdésfeltevésének, nyelvfelfogásának,
írásmódjának filozófiai jelentőségét, amiként a saját diskurzusának alakításában
játszott szerepét is. Az „értelmezések értelmezése” mint elméleti kérdés
és mint írásgyakorlat is új megvilágításba helyezi a kommentárt a Montaigne
és Foucault által jelzett episztemében és saját szövegeikben egyaránt.
„A kommentár feladata – írja Foucault – definíció szerint megoldhatatlan.
Pedig a kommentár teljes egészében a nyelv rejtélyesen morajló része felé
fordul, amely a kommentált nyelvben rejtőzik; a létező diskurzus alatt
egy másik, még elevenebb „elsődleges” diskurzust kellett létrehozni, amely
önmaga helyreállítását tűzte ki feladatául. Kommentár csak akkor van, ha
az olvasott és a megfejtendő nyelv alatt egy eredendő Szöveg függetlensége
húzódik meg. És a szöveg e kommentárt megalapozva mintegy jutalomként ígéri
meg neki önmaga végső fölfedését.” (Foucault 2000: 60)
***
Ez alkalommal nem célom a Foucault és Derrida Montaigne-értelmezései
közötti viszony elemzése, sem a hatvanas évek Montaigne-recepciójának vizsgálata,
pusztán arra szeretnék utalni, hogy az episztemé vagy korszak vagy paradigma,
vagy diskurzus-rend vagy hangnemváltások esetében felerősödik a Montaigne-re
hivatkozás, és egyazon diszkurzív téren belül, a pozíciók különbözősége
ellenére, Montaigne esszéi nem csak egy történeti vagy kritikai vizsgálódás
tárgyává, a diszkurzív moraj vagy divat egy jól elkülöníthető szólamává
válnak, hanem diszkurzív stratégiává, egy új beszédmód vagy írásmód létrehozásának
konstitutív elemévé. Montaigne természetesen a hatvanas évek óta is „mozgásban”
tartja a filozófiai és irodalmi diskurzust, elég itt Starobinski, Montaigne
en mouvement (Gallimard, 1982), vagy Antoine Campagnon, Nous, Michel de
Montaigne (Seuil, 1980) és a Chat en poche : Montaigne et l’allégorie (1993)
című műveire utalni, vagy Harold Bloom The Western Canon című könyvének
Montaigne-fejezetére, ahol az intézményesült irodalomkritika és a saját
személyes kánonján belül is központi szerepet tulajdonít Montaigne Esszéinek:
„egy olyan elégikus irodalomkritikusnak, mint amilyen én vagyok Montaigne
Esszéinek szkriptorális státusza a Bibliával, a Koránnal, Dantéval és Shakespeare-rel
vetekszik” (Bloom 1994:148).
„A struktúra, a jel és a játék a humántudományok diskurzusában”
című szövegében Derrida nem tér vissza a Montaigne-idézetre, de visszatér
az értelmezések értelmezésének kérdésére, és ennek két módozatát különbözteti
meg: „Az egyik próbálja megfejteni, arról álmodik, hogy megfejt egy igazságot
vagy egy eredetet, amely elmenekül a jel játéka és rendje elől, és száműzetésként
éli az értelmezés szükségességét. A másik nem fordul többé az eredethez,
a játékot állítja, és arra hajlik, hogy túllépjen az emberen és a humanizmuson,
mivel az ember neve azon lény neve, aki a metafizika vagy onto-teológia
történetén keresztül, azaz egész történetében a teljes jelenlétről, a biztonságot
nyújtó alapról, az eredetről és a játék végéről álmodott” (Derrida 1967:
427). A Montaigne szövegeire oly gyakran hivatkozó Rousseau és Nietzsche
a Derrida által hozott példa, de a kortárs diskurzus vizsgálata a cél:
„Számos jelét észre lehetne venni manapság annak, hogy az értelmezés e
két értelmezése – amelyek abszolúte kiengesztelhetetlenek, még akkor is,
ha egy időben éljük meg és kiengeszteljük azokat egy homályos ökonómiában
– megosztja azt a mezőt, amit igen problematikus módon humán tudományoknak
nevezünk.” (Derrida 1967: 427) E diszkurzív téren belül Derrida kijelöli
a maga helyét és a maga vizsgálódási területét is: „A magam részéről nem
hiszem – habár e két értelmezésnek hangsúlyoznia kell különbségüket és
kihegyezni másra vissza nem vezethetőségüket –, hogy ma választani kellene.
Először is, mivel mi itt egy olyan régióban vagyunk – mondjuk még provizórikusan
a historicitáséban –, ahol a választás kategóriája túl könnyűnek tűnik.
Továbbá mivel meg kell próbálni először a közös talajt gondolni, és e másra
vissza nem vezethető differencia differanciáját. És mivel van itt egy kérdés,
nevezzük még történelminek, amelynek ma még csak sejtjük a fogalmiságát,
formációját, alakulását, és munkáját" (Derrida 1967: 428).
Derrida akár Foucault, nagyon pontosan érzékeli a Montaigne és
a maga korában is azt a „törést”, „megkettőződést”, azt az „eseményt” (Derrida
1967: 409), amely a filozófiát az „értelmezések értelmezésének” kérdésével
kapcsolja össze, és saját beszédmódjának, írásmódjának, diszkurzív státusának,
a többi diskurzushoz való viszonyának újraértelmezésére készteti. Derrida
a későbbiekben is visszatér ezekre a kérdésekre, így a kommentár és az
olvasat (Grammatológia), a tematikus kritika, a hermeneutika és a Mallarmé
által gyakorolt írva-olvasás („Kettős ülés”, A disszemináció), a formalista
kritika, a hermeneutika és a értelmezés újraértelmezésének Nietzsche-változata
(„Qual Quelle”, Marges de la philosophie), a dekonstrukció két formája
közötti különbség („Az ember vég-céljai”, Marges de la philosophie), a
filozófiai beszédmód és a „fattyú okoskodás”, a triton genosz kérdéseként
(Khóra, Esszé a névről). E szövegek ráirányítják a figyelmet
arra, hogy Montaigne esszéi, akár Derrida írásai, a filozófia és az irodalom
közötti diszkurzív térben helyezkednek el, bár az Esszék sokkal nagyobb
figyelmet fordítanak a mindennapi tapasztalatra, mint a dekonstrukció,
másrészt, bár első megközelítésben eltérő a könyvhöz és az íráshoz való
viszonyuk, az esszé is, a dekonstrukció is szövegként íródik, azaz nem
egyszerűen csak beszédmód, vagy gondolkodásmód, vagy életforma, hanem írásmód,
írásforma, írástapasztalat. Ebből a szempontból releváns, hogy az „értelmezések
értelmezése” kifejezés A tapasztalatról című esszében jelenik meg, mely
a tapasztalat kérdését a különbözőség tapasztalata felől közelíti meg,
és az érzéki tapasztalatban megmutatkozó különbözőség, valamint a különbözőség
érzéki tapasztalata közötti viszony újraértelmezését vonja maga után Montaigne
és Derrida esetében egyaránt. Ez a vizsgálat feltételezi a tapasztalat
fogalmának újraértelmezését, figyelembe véve a Husserl, a Merleau-Ponty,
a Lévinas szövegeire alapozott fenomenológiai kutatások – így Mark
Richir, Bernhald Waldenfels, Tengelyi László – eredményeit, feltételezi
Montaigne tapasztalat-fogalmának újraértelmezését, figyelembe véve Merleau-Ponty
és Jean Starobinski Montainge-értelmezéseit, feltételezi Derrida tapasztalat
fogalmának újraértelmezését, amelyet elsősorban a nyelvfenomenológiai
kutatások érintenek, és feltételezi a tapasztalat, a nyelvi
tapasztalat és az írástapasztalat közötti viszony elemzését is, amint ez
Montaigne esszéiben és Derrida szövegeiben artikulálódik.
***
Anélkül, hogy archi-fenomenológusként, vagy proto-dekonstruktorként
értelmezném újra a „hús-vér” esszékben „magát festő” Montaigne-t,
ez alkalommal csak arra szeretnék utalni, hogy amikor a megismerés és önmegismerés
érzéki tapasztalata mellett Montaigne számol a filozófiai és jogi értelmezések
különbözőségével, az értelmezések terével és szabadságával, az értelmezések
igazságot „szétszóró” és „megroppantó” erejével, a Hérakleitosz írásaiban,
az Apollón beszédében, a La Boétie költészetében megmutatkozó „szabálytalan,
szakadatlan, minta és cél nélküli mozgással” (Montaigne 2003: 350), a
nyelvek és nyelvhasználatok különbözőségével, valamint az „értelmezések
értelmezésével” mint a szövegolvasás és a szövegírás érzéki tapasztalatával,
nem leredukálja, hanem kitágítja a tapasztalat fogalmát. Montaigne abban
a történeti pillanatban írja az esszéket, amikor a nyugati kultúrában egy
episztemé-váltás (Foucault), egy „törés” és „megkettőződés” (Derrida),
a „referencia státusváltása” (Felman) következik be, amikor a szóbeliség
évszázados uralmát az írásbeliség, a szóbeli kultúrát a reprodukálható
könyv kultúrája, a kalligrafikus embert a tipografikus ember (McLuhan),
az igazság megismerését, az ember megismerése, a latint mint lingua francát
a beszélt nyelvek, a beszélt nyelvek többesét pedig egy mesterségesen létrehozott
„nemzeti” nyelv, a francia kezdi felváltani. Így egyszerre tapasztalja
meg a nyelvek (latin, az adott régióban beszélt nyelv, a francia) és a
nyelvhasználatok (filozófiai, tudományos, irodalmi, önéletrajzi, történetírói)
különbözőségét, e különbözőségnek a „dús”, de nem eléggé „hajlékony” és
„erőteljes” francia nyelven való kifejezésének lehetőségét és lehetetlenségét
(Montaigne 2003: 110), valamint egy olyan írásforma létrehozásának szükségességét,
mely megadja neki azt a szabadságot, hogy könyvének egyetlent tárgyát,
azaz önmagát „fesse”, mégpedig „egyszerű, természetes, megszokott” köntösében,
minden „mesterkedés” és „cicoma” nélkül (Montaigne 2001: 15), amiként azt
is, hogy „mondandóján” és „eredeti formáján” túl a „század képzeletéhez,
és mások buzdításához igazodva” az antik szerzőktől „kölcsönvett díszeket”
a maga módján „hordja” (Montaigne 2003: 335), azaz ne pusztán „megkettőzze
a kommentárt” (Derrida), vagy alárendelje az idézeteket a maga szövegének,
vagy a maga szövegét rendelje alá az idézeteknek, hanem „egymásba oltsa”
a különböző vélekedéseket (Montaigne 2003: 350). Az „egymásba oltás” Montaigne
esszéiben nem az írás metaforája, hanem az írás érzéki tapasztalata, amely
már a könyv korszakának kezdetén arra készteti Montaigne-t, akárcsak a
könyv-korszakának végén őt idéző Derridát, hogy írásával „lecsupaszítsa”
a könyv felületét (Grammatológia).
(A szöveg egy korábbi változata 2008. április 4-én hangzott el a
Mátrai Géza által szervezett Pécsi Országos Filozófiai Esszékonferencián.)
Hivatkozott irodalom:
Harold Bloom, The Western Canon, New York, Harcourt Brace and Company,
1994.
Antoine Campagnon, Nous, Michel de Montaigne, Paris, Seuil, 1980.
Antoine Campagnon, Chat en poche, Montaigne et l’allégorie Paris, 1993.
Jacques Derrida, L´écriture et la différence, Paris, Seuil 1967.
Jacques Derrida, De la grammatologie, Paris, Minuit, 1967.
Jacques Derrida, Marges de la philosophie, Paris, Minuit, 1967.
Jacques Derrida, Politiques de l’amitie, Paris, Galilée, 1994.
Jacques Derrida, Esszé a névről, Pécs, Jelenkor, 1995.
Jacques Derrida, A disszemináció, Pécs, Jelenkor, 1998.
Michel Foucault, A szavak és a dolgok, Budapest, 2000.
Michel Eyquem de Montaigne, Esszék, I. II. III. Pécs, Jelenkor, 2001,
2002,2003. Ford. Csordás Gábor.
Maurice Merleau-Ponty, Éloge de la philosophie et autre eissais, Paris,
Gallimard, (1953), 1960.
Friedrich Nietzsche, „Miért vagyok én olyan okos”, Ecce homo, Göncöl
Kiadó, 1994.
Jean Starobinski, Montaigne en mouvement, Paris, Gallimard, 1982.
Lettre, 76. szám
Kérjük, küldje el véleményét címünkre: lettre@c3.hu
|